Az élet fagyának halovány virágai
A mai nap még folyékony, kristálytiszta forrásvíz. Minden látszik benne abból, ami történik. Minden arc, minden mozdulatlan tárgy, akárha kerek kavicsok lennének a meder alján. Akik ma még velünk vannak, azokat könnyû meglátni, de akik elmentek, õket mind nehezebb felidézni. Még akkor is, ha imént még visszanézett ránk az arc, imént még megtörtént az embertõl való csoda, imént megszületett, életre kelt kezében egy tárgy. Majd amint a tegnap távolodni kezdett, a lelki látvány egyre gyakrabban lesz a szél fodrozta vízfelszínhez hasonlatossá. A tükrözésben mindinkább a jelen, a ma látszik, és a mi arcunk. Élõké. Egyre tudatosabban, egyre pontosabban kell figyelni az emlékekre, hogy lássuk azokat is, akik már nincsenek velünk. Aztán egy év vagy egy évtized múlva szinte csak a tárgyaik maradnak. Sárguló fotográfiák, százszor leporolt szalmavirágok, többé soha nem használt borotvakészlet, kifakult selyemsál, egy szék, testvérnek ajándékozott könyv, divatjamúlt nyakkendõk, unokának adott zsebkés, fészerben porosodó szerszámok.Távolodó évek során mintha megkeményednének az emlékek is. Bizonyossá lesznek az elmúlt idõ történései, maradandókká változnak az arcvonások. Megmaradnak bennünk, miközben egyre fogynak a tárgyak. Gyerekeknek, unokáknak többször is elmesélt történetek, a fotográfiákhoz fûzött emlékek: …akkor volt húszéves, …itt katonatársával nevetnek, …édesanyánknak ez az utolsó fényképe, …nagyapa mint kisbíró dobol, …akkor kirándultunk, …mennyire szeretett a körtefa alatt üldögélni.Talán elkallódnak majd ezek a fényképek is. Egyszer csak a sokáig féltve õrzött szalmavirágcsokorban megtelepszenek a molyok, s kidobjuk. A könyvet valaki kölcsönkéri, és elfelejti viszaadni. A nagytakarításkor felfedezett helyszûke miatt a nyakkendõk a szeméttartóban végzik. Zsebkésünknek kilazul a pengéje, s úgy tartjuk, nem érdemes megjavítani. Pedig õ hányszor cserélte ki benne a szegecset! A fényes nyelûre koptatott tárgyakat talán egy házaló viszi majd el, vagy egy hóbortos városi értelmiségi könyörgi ki, gyûjteményét gyarapítandó.Ebben a tegnapi és mai világban egyszerre élve, ritkán gondolunk arra, hogy az emlékek kötõdhetnek a múlandóság tárgyaihoz, de igazából sejtjeinkben, véráramainkban, génjeinkben maradnak meg. Abban a forró ölelésben átörökített csodában, amelybõl az Isten képére ember születik milliárd és milliárd alkalommal… És amikor egy esti órán az éppen elkezdett mozdulatunkban elképesztõ mélyrõl, esztendõk távolából felsejlik az a bizonyos mozdulat, s benne õ, elhisszük-e az örök életet? Még itt van velünk, s amíg élünk, itt is marad. Hihetjük: ez történik velünk is. Megértjük-e a dolgok folytonosságának lényegét akkor, amikor percenként szakadozik darabokra a világ? Tudatosodik-e bennünk a bizonyosság, amikor ugyanúgy tesszük le az asztalra a kávéscsészét. Megdöbbentõ a pillanat. Ennél már csak az képeszti el jobban az embert, ha gyermeke mosolyában az egyik nagymamát, a járásában a másik nagypapát, a hanghordozásában valamely dédszülõjének ugyanezt a sajátosságát véli felismerni, és tudja meglátni. Arról most inkább nem gondolkodnék, hogy azokba a sejtekbe az életút, az életkor, a testi és lelki nyavalyák is belopódznak. Az így természetes.Sokan bizonyára másképpen gondolják, mert talán éppen a minap elveszített szerettük halálát kongatta a lélekharang: nekem halottak napja tájékán mégis az élet – a tõlük kapott élet, a velük leélni adatott élet jut eszembe. Kétségtelen: van ebben a viszonyulásban némi önzés is, de sokkal több az azonosulás a velük átélt lelki teljességekkel – jóval és rosszal – és az általuk – az õ haláluk által – megértett ránk is váró halállal. Hiszen mi bizonyítjuk be önmagunknak, hogy nemcsak a túlvilágon, de a földön is létezik a halál utáni élet, mert õk itt élnek emlékeinkben. Ha ritkán gondolunk is rájuk, ilyentájt, halottak napján talán levezekelhetjük ezt a bûnünket is. Nem elõttük, hiszen õk mindig megbocsátóak. Igen, önmagunk elõtt a legnehezebb, mert önmagunknak a legnehezebb megbocsátani. Hinnünk kell benne, hogy ugyanezt a csodát, az emberi lelkek folytonosságának, feltámadásának Jézus kereszthalálában bizonyosságot nyert csodáját gyermekeink, unokáink által megadja nekünk is az Isten.Ebben a mindenféle módon összekeveredett-kavarodott világban léteznek még megdönthetetlen bizonyosságok. Nélkülük elviselhetetlen lenne az életünk, amely annyira folyékony halmazállapotú, hogy néha kifolyik az ujjaink közül. Akkor válik igazán már csak megragadhatóvá, amikor fokozatosan a múltba tûnik el. Valahol az idõ távolában szinte megszilárdul. A jelenvaló idõben velünk maradt tárgyak elveszhetnek, az emlékek az idõbeli messzeségben soha. Éppen ezért nekünk – élõknek – fontos a halottak napja. Megbizonyosodhatunk, mennyit is érünk önmagunk számára.A síroknál állva ki-ki hite szerint mondhat imát halottaiért, vagy éppen az anyagi elmúlás meggyõzõdésével emlékezhet régiekre. Ez a halottak napjának a közös értelme. Gondom azt látva támad, amikor nem önmagunknak, hanem a hozzánk hasonlóknak igazoljuk a részvéttel teljes részvételünket, s ragyogtatjuk önmagunkat a pislákoló gyertyák és mécsek fényében. Olyankor eszembe jutnak azok az évek, amikor a természet rendje szerint beköszöntött október végi fagyok elõl régi szõttesekkel, ilyen-olyan kacatokkal takargattuk be a lecekkel körülrakott krizantémokat. Ha sikerült megvédeni a fagytól, még akkor sem volt biztos, hogy a sírokra vitt virágokat egyetlen éjszaka alatt nem hervasztotta el a fagy. Másnap olyan volt a temetõ, mintha az élet fagya halványította volna el a ragyogó fehér virágokat. Mégis megszületett bennünk egy biztató bánat: egy este minden szép volt. Furcsa ellentmondás, amit a legteljesebben egy a halottak napjához kapcsolt virágnév fejez ki igazán. A zöld fátyolszerû szárain apró virágokat nyitó õszi bánat. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése