Nem tudok mindent,
s amit tudok azt sem értem.
Meghalt a mesemondó bennem
rövidre szabott időben.
Pedig a végtelenbe születtünk,
hol galambok szállnak az égbe,
Amiért könnyezünk,
az magunk temetése.
Melléd ül egy angyal,
de elmenekülsz buta érveléssel.
Félsz érinteni szárnyát,
mert a múlt csontig éget.
Énekelsz, beszélsz, vitatkozol,
mondod, csak mondod
a félkrajcárt sem érő bölcsességet.
Nem veszed fel a telefont,
Ez az istálló kiégett.
A paripák messze futottak,
Ki a szabad térbe.
Vakon botorkálsz utánuk
Lenézel a mélybe,
Csak egy lépés hiányzik,
Az utolsó...
Egy kéz hiányzik,
Pedig száz nyúlna érted...
Új kunyhót építeni félsz,
fészked eddig védett.
Csodákról szólnak álmaid,
a semmiről írsz meséket.
Azt hitted tudsz mindent,
most mégsem érted.
Meghalt a mesemondó benned
rövidre szabott idejében.
Pedig aznap este hullott az első hó,
jégkristályok készítettek koronát neked,
A forralt bort, kenyeres lángos illata,
a vásár forgataga volt az áldás.
Veled
Aztán a csend. Aztán a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.
És nem hallod azóta a cipőd alatt
a ropogó havat.
És nem látod azóta a rügyező fákat
az ölelő napsugarat.
Nem ismered fel azóta
A belső hangokat.
csend van, félelem,
Mert kémeket küldött a gyáva értelem
Nem vetted észre,
Angyal szállta a válladra.
Szárnyával suhintott, nézz messzire,
S a pillanat volt a csoda, nem számítottál már semmire.
csend van, félelem
Mert kémeket küldött a gyáva értelem.
Egy nap döntöttél,
Ne parancsoljon mélyre a sátán szava.
Megpróbáltál élni, házat bevakolni,
Hová hazatérhetsz, mi otthon, mi haza.
Aztán újra csend lett, újra a félelem.
Mert kémeket küldött a gyáva értelem
(szövegíró : Koltay Gergő)
Kormorán együttes
